Most már tudom a csillagokat

Pénteken Hunor megmutatta, hogy hogyan találom meg a sarkcsillagot, úgyhogy végre nem fogok elveszni, ha véletlenül egy vitorlásra kerülnék az Atlanti óceánon GPS és iránytű nélkül. Mármint persze annak az északi féltekén lévő részén.
Egyébként mindez egy grillpartin történt, amire a német-tanárnő hívott meg minket, németeseket. Éééés, szerintem nagyon jó volt. Olyan különlegesen jó. Ugyanis nem történt semmi különleges. Ott voltunk. Ettünk. Beszélgettünk. Elvoltunk.
Családias volt. Nyugis. Kellemes. Nem éreztem olyan "nagy durranásnak", de amikor hazaértem, annyira jó érzés maradt bennem. Jobb, mint ha tényleg nagy durranás lett volna.
Szeretem az ilyen aprónak tűnő gyöngyszemeket.

És hogy mi volt egyébként még?

Eleinte csupa fiúk, legalább a tanárnő xx kromoszómás.
Józsi, a galamb. (Nem is tudom hány órán át bírta)
"Tényleg a menzára kell menni?"

Székfoglaló egész este. 

"Az én dolgom annyi, hogy szép legyek. A zöldségdarabolás sajnálom, de rád marad."
Jonatán nem hozott palacsintát. Csak chipszet.
Márty csokiszínű. És hozott görög chipszet. (Finom volt, nagyon.)
Pistike. Neeem, nem ehető. Mamának vettem. (Amúgy üdítőért mentünk).
Cukkini. Paprika. Bééébikukli. Félig vega vagyok. Csak husi a desszert xD.
"Ööööhm, apa? Szóval ugye azt mondtam, hogy kilencre otthon leszek (vagy már nyolcra)...
Nem lehetne, hogy inkább majd Jonatán hazavisz? Azt mondta, legkésőbb éjfélkor indulunk..."
Sztorik. Viccesek. Sokkolóak. Nosztalgikusak.
"És németórán hogy puskáztatok?"
Nokia (saját sort kap, csak mert már nem lesz többé).
I love these guys.

Fura lesz az egyetem. Mármint. Annyira más. Új. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőlünk. Egyenként is, de csapatként is. Muszáj lesz sokat utaznom vidékre (mintha most nem ott lennék..). Szép is lenne, ha mindenki, aki nekem fontos, Pestre jönne.

Mikor fogom nem csak tudni, hanem érezni is végre, hogy vége?