Vééégre hó! Uhh. Annyira jóó *-*
Azt hiszem én örökre ötéves maradok. Legalábbis akkor biztosan, amikor hóról van szó. Annyira szeretem, hogy az szinte elmondhatatlan.
*
Mostanában annyira nem volt időm, hogy alig blogoltam. Szalagavató, őrült dolgozatos hét (najó, nem volt annyira őrült, de annak éreztem, annyira nem volt energiám). Legalább a mostani hét pihisebb lesz egy kicsit (bár csütörtökre két (nem is annyira) kötelezőt is ki kellene olvasnom - az egyik magyar faktra, a másik sima magyarra amit pluszba bevállaltam).
Az előbb olvastam Dori & Orsi blogjain, hogy mit írtak a péntekről, és rájöttem, hogy én is tökre akartam írni, csak végül inkább törit tanultam. Úgyhogy leírom most :).
Szóval, pénteken nagyon vicces volt benn lenni suliban, mert többen nem voltak az osztályból, mint ahányan igen (BME nyílt nap, "érettségi eredmény megnézés"). Eleve első órám nem is volt, úgyhogy a szokásos busszal az állomásra és onnan vonat kombinációval mentem be suliba. Amiben az a vicces, hogy kb két-három perccel kellene előbb elindulnom, hogy kiérjek gyalog is az állomásra, helyette mégis inkább buszozok (ahhoz is szaladok, hiába kell később kelni). A busszal viszont az a baj, hogy mindig azon aggódok, hogy mi van, ha annyit késik, hogy lekésem a vonatomat (ugyanis mindig késik, csak eddig nem késett még egyszer sem túl sokat - bár egyszer nagyon kellett szaladnom). Mondjuk rájöttem, hogy már annyira nem érdekel kábé, hogy lekésem-e az első órát, vagy sem. Vagyis a másodikat xD. Túlságosan otthon érzem magamat már így majdnem négyésfél év után ahhoz, hogy ezen izguljak. Faktokról is mindig kések (rövid a szünet, a mosdóban meg mindig hosszú a sor xD). Tavaly amikor akartam se jött össze késésekből az igazolatlan (pedig szerintem a kétszer negyvenöt perc is meg lett volna..). Nah, gyönyörűen eltértem a tárgytól xD. Szóval elértem a buszt, ami először amióta ezzel járok időben jött, így a vonatot is. Suliba beérve irány a szokásos ilyenkor 13.cö-gangolós hely. Gumicsizma le, zokniban végig a fél sulin, mert lusta vagyok a szekrénynél állva átszenvedni a másik cipőt (meglepően tiszta volt a padló a zoknim alapján). Utána így "kész a magyar leckétek?" (tudom én hogy ugyse). hát persze hogy nem. szóval csoportos leckeírás (sosem értettem, miért baj, ha óra előtt írom meg, ha egyszer nem másolom. azt még végképp nem, miért gond, ha rögtön az óra után megírom). Az első (=második) óra magyar volt. "v"-vel kezdődő, az irodalomhoz kapcsolódó szavakat kellett gyűjteni (enyém lett a legtöbb!), Dorina nem felelt (és más se), vettük tovább Szabó Lőrincet. Szegényt kicsit sajnálom, hogy csak öregkorára jött meg az esze. A Mozart hallgatása közben-t vettük, amelyik ismét nagyon tetszett (mint mostanában sok-sok vers). Utána töri, 81%os kisérettségi, német ahol activity-ztünk. Libafarm + Jonatán vs. nagyon lemaradt sárga, és "atanárnővelkönnyű" győztes kék csapat. Utána művtörin alkottunk Hunor&Bogi&Csenge&én valamit a dolgozatokba, amit hiába magyaráztuk, miért is nem kellene megírni, csak nem engedett a tanárnő. Hunor szenvedett is valamit ott óra elején (a táblafilcemmel támadta a körülöttünk ülőket, meg ilyenek). Igazából végül még élveztem is az órát. Utána Hunortól kaptam csokit, majd go Bibliakör(♥) - megtéréses sztorik (ilikedit). Azt követően német fakt (idén a harmadik amelyiken voltam!). Voltunk 5en + tanárnő ( - Hunor, mert ő csak olvasott). Passzívoztunk (ismét), amiről Timi mindent tud, ami egyenlő azzal, hogy tudja, hogy úgy írják, hogy 'passiv'. Egyébként tökre élveztem, mert ugye értettem, és akkor szeretem. Mint ahogy a melléknévragozást is. Szeretem ezeket a részeket németből, mert "nehezek", de én értem! :) Fakt után (amint nem blogoltam, mert azt csak matekon szoktam :D) irány haza, délután be Pestre ifire. Előtte húgommal elmentünk még a Lehel térre anyunak szülinapi csokit venni, utána a Nyugatira csizmáért, mert a hétre havat mondanak (és mint ma megláttuk, nem csak mondanak). Lett hosszú szárú bakancs-csizmám 3000ért, meg vettem két könyvet összesen kettőszázért(!). Az egyik egy Claire Kenneth könyv, akitől úgyis szeretnék többet beszerezni, a másik pedig a Delfinek szigete, ami meg volt nekünk régen, és nagyon szerettem (bár már nem tudom miről szól), de valahogy eltűnt, úgyhogy nagyon örültem, hogy találtam egyet. Az biztos, hogy ide még visszamegyek majd, mert 100/per könyv az szuper jó! Még ha nem vadiúj is.Utána ifi volt, találkoztam Annával, Myrtillel végre, Szaszival meg Zsókával is. Volt Amina és Anna is. Szóval azt sem tudtam hirtelen merre szakadjak (azt most nincs kedvem leírni miről volt szó).
Tehát jó kis péntekem volt, laza nappal, két bibliaórával, sok-sok baráttal; gazdagabb lettem egy csizmával és két könyvvel (szerintem nekem Istenadta tehetségem van ahhoz, hogy hol vásároljak olcsón nem is rosszat); és még anyunak is lett csoki (akinek tegnap volt a szülinapja :) ).
Egyébként ennek a bejegyzésnek már kábé nem is látom értelmét, de jól esett csak úgy leírni ezeket :D.
*
„Csak a derű óráit számolom”,
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig sulyosabb
maradt a fénynél… A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelmüség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én… csak testben öreg…
(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg
igazság)… Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utólérni, a könnyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak uj, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a mult nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcseség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”
*
